A "lehetetlen" szót kitörölhetjük a szótárunkból.

Minden, amit el tudunk képzelni, az - legalábbis gondolatban - lehetséges. Elképzelhető, hogy amit elgondoltunk, az számunkra nem, vagy még nem lehetséges. Az sem zárható ki, hogy bizonyos körülmények megnehezítik, hogy azonnal megvalósítsuk, amit kitaláltunk. Ennek ellenére, legalábbis gondolatban, képesek vagyunk rá. Az a szó, hogy lehetetlen, a körülmények börtönébe zárja a szellemet, megfojtja a "belső álmodót". Ezért ahelyett, hogy lehetetlen, mondjuk inkább azt, hogy ebben a pillanatban nehezen elképzelhető - ez megmutatja az utat.

Nemcsak el lehet, hanem el is kell fogadni mindent, ami VAN. Ennek a megállapításnak színtiszta logika az alapja: mert ami VAN, az VAN és ha valami VAN, akkor ezen nem érdemes bosszankodni. Attól semmi sem fog megváltozni.

A hármashangzat itt így szól: tolerancia, elfogadás, szeretet. A három megállapítás egyre magasabb rendű, a következő mindig az első fokozása. Ha valamit nem tudunk elfogadni, akkor legalább viseljük el, tűrjük el. Egyszer majd el tudjuk fogadni és akkor már nem lesz szükségünk türelemre - elfogadjuk, "ami van" és ezzel bővül a tudatunk. Valamikor majd szeretetet is tudunk érezni az iránt, "ami van" és ettől a pillanattól kezdve már a saját valóságunk alkotótársai és alakítói leszünk.

A valódi lélekjelenlét sokkal több, mint pusztán az életben való boldogulás. Ahogy a nyelv olyan bölcsen kifejezi, ez a lélek jelenléte.

Finom különbség van az életben való boldogulás és az élet szeretetteli és játékos kezelésének készsége között. Mindkettőhöz lélekjelenlétre van szükség. De míg a puszta boldogulás esetében nem ritkán a másik ember legyőzésére használjuk a lélekjelenlétünket, ha képesek vagyunk az életet szeretettel és játékosan kezelni, felemeljük őt.

A humor gyengéd, építő, egyszersmind erőteljes út a belső szabadsághoz és egészséghez, mert visszavezet az élet lényegéhez és teljességéhez.

A humorban életbölcsesség, szellemiség rejlik. Ha Shakespeare szonettjeit vagy Geothe verseit olvassuk, érezzük, ahogy ezekből a nagy szellemekből árad a humor. A humor megszületésének az a feltétele, hogy olyannak lássuk a dolgokat, "amilyenek" és nem olyannak, "amilyeneknek lenniük kellene". A legsokrétűbb humor a legmélyebb egzisztencializmusból fakad.

Csak az tud meggyőzni másokat, aki maga is meg van győződve. Csak a lelkes képes lelkesíteni. Aki nem hisz önmagában, nem várhatja, hogy mások higgyenek benne.

Tele van a világ üres szólamokkal. Olyan dolgokat mondunk, amelyekben magunk sem hiszünk, de jól hangzanak, vagy olvastuk valahol. A legfontosabb biblia, amelyre valaha rátalálhatunk, a "belső szívünk bibliája". Ez azt tartalmazza, amit saját magunkból adódóan ismertünk fel, ami ott íródott, ahol "az élet tanúi voltunk", amiről "meg vagyunk győződve". Jól figyeljünk tehát oda erre a belső tanúra, ahelyett hogy öntudatlanul "hamis tanúságot tennénk".

Ismerjük fel, hogy milyen esélyt jelenthetünk más emberek számára. Ne gondoljunk azonban valami meghatározott dologra, egyszerűen legyünk nyitottak arra, amit az élet kínál.

Sokan mindenkit át akarnak nevelni a környezetükben a saját értékrendjük alapján. Olyannak kívánják formálni az embereket, amilyennek látni szeretnék őket. Ez azonban nem segítség, hanem mások megerőszakolása, visszaélés a függetlenségükkel. Ha olyannak fogadjuk el az embereket, amilyenek, önmaguktól megnyílnak felénk és elmondják, hogy miben lehetünk a segítségükre.

BÁRMIKOR megváltoztathatjuk a viszonyunkat önmagunkhoz és az életkörülményeinkhez - a legjobb, ha mindjárt megtesszük.

Az embert nem a dolgok nyomasztják, hanem az azokhoz való viszonya. Ha megnézzük például Az élet szép című filmet, láthatjuk, hogy még a legsiralmasabb körülmények között is lehet élvezni az életet. Ez csakis azon múlik, hogy hogyan fogjuk fel a világot. Itt világosan elválik egymástól a pozitív szemlélet és a negatív hozzáállás.

Mindannyian "életfogytiglant" kaptunk - de szabadon dönthetünk, hogy büntetésként szenvedjük el, vagy tiszta szívből élvezzük.

Stanislav Lec úgy véli: "Jót tenne az embereknek egy életmentes nap." Ezzel talán arra akar rávilágítani, hogy egy nap, amit a ránk testált viselkedési normák kényszerzubbonya nélkül töltünk, annyit ér, mint egy nap "örök időre szóló szabadság". Mindenki számára elérhető az "örök szabadság", ha elég bátor ahhoz, hogy egészen "önmaga" legyen. Akkor ugyanis valamennyi tette és gondolata örömforrássá válik.

Az önmegvalósításhoz a "jövőre való emlékezés" is hozzátartozik.

Két kutató, Karl Pribram és Nico Spinelli rájött, hogy nemcsak a múltból áramlik információ a jelenbe, hanem a jövőből is érkeznek úgynevezett üzenethullámok az "itt és most"-ba. Ha felhagyunk azzal a rossz szokással, hogy a múlthoz fordulunk tanácsért, s leszokunk a minősítésekről és a kettős gondolkodásról, akkor kitárul a belső érzékelésünk és "megérezzük" azokat az üzeneteket, amelyek a jövőnkből akarnak ránk találni.

A tudat lehetővé teszi, hogy egyre magasabb rendű szemléletet alakítsunk ki a dolgokról és a látszat mögött felismerjük a valóságot.

Ha magasról, úgymond madártávlatból nézzük a dolgokat, átfogóbb szempontot nyerünk. Olykor nincs elég rálátásunk, mert túl közel vagyunk az eseményekhez vagy dolgokhoz. Ám ha képesek vagyunk felülemelkedni a szűk látókörű szemléleten és mint a sas, madártávlatból tudunk önmagunkra és az életkörülményeinkre tekinteni, kristálytisztán láthatjuk, hogy mi a teendő.

Amit a tudatosságunk érdekében teszünk, az örökre a mienk marad. Ezért meg kellene tanulnunk, hogy valóban birtokba vegyük tudatosságunkat.

Tudatosság mindig az "itt és most"-ban van, szemben a tudattal, amely minden időn túl létezik. Belső indíttatásra képesek vagyunk tudatossá válni. Ha gyakoroljuk, hogy különböző helyzetekben tudatosan járjunk el, akkor létállapottá válik és a "napi önkívületből" egy tudatos világra ébredünk.

A szellem olyan, mint az ejtőernyő: csak akkor vesszük hasznát, ha kibontakozik.

Figyeljük meg az ejtőernyőt teljes szépségében: az ember leugrik a magasból, az ernyő gyöngéden felfogja és leviszi a földre. Magasztos és szárnyaló gondolataink is így szeretnének "földet érni", hogy életben maradhassanak, amikor a tudatunk magaslatából megérkeznek. A tudat kibontakozása óvatos feltárulkozási folyamat. Ha elővigyázatosan, belülről kifelé tárjuk ki a szellemünket, akkor fenséges gondolataink anélkül érhetnek földet, hogy a kemény hétköznapi valóság szétzúzná őket.

Gyakran felteszik nekem azt a kérdést, hogy van-e élet a halál után. Holott sokkal fontosabb az a kérdés, hogy van-e élet a halál előtt. Sokan ugyanis úgy halnak meg, hogy valójában nem is éltek.

A halál az élet záróvizsgája. A totális IGEN-t követeli tőlünk, a "beleegyezést". Életünk végén a szívünk legmélyén megvizsgáljuk, hogy valóban éltünk-e. Ha napról napra, percről percre a halál szemszögéből vizsgáljuk az életünket, más megítélést nyernek cselekedeteink. Megtanulunk "tiszta szívből" élni és meghalni, anélkül hogy bármit elfojtanánk vagy erőltetnénk. Felszabadult lélekkel fogadjuk a halál pillanatát. Ez az odaadás.

Az összhang nem merevség, hanem állandó változás. Ne merevedjünk meg tehát egy adott helyzetben, hagyjuk, hogy vigyen az élet folyama. Érezzük át tudatosan a "megfelelővé válással" járó változásokat.

Az ember maga is érzékeli, ha megfelelően cselekszik egy adott helyzetben. Ahogy a tapintásunkkal meg tudjuk állapítani, hogy sima-e az asztalterítő, vagy hullámos, belső érzékeink segítségével el tudjuk dönteni, hogy bizonyos viselkedési mód megfelelő-e, vagy sem. Mivel erre sajnos senki nem tanít meg bennünket, ezt a belső érzéket gyakorolnunk kell. A jó hír az, hogy képesek vagyunk rá.

Szabaduljunk meg mindentől, ami már nem tartozik igazán hozzánk.

Az embert kísérő (mindenek felett álló) abszolúttól függetlenül mindenkinek megvan az inkarnációjával összefüggő sajátossága. Ez adja meg az ember arculatát. Élhetünk-e sajátosságunk szerint, jóllehet szerencsésebb, ha nem azonosulunk vele. Sok minden ugyanis, amit magunkkal cipelünk, egyáltalán nem a mi sajátosságunk, hanem a szüleink, példaképeink, az éppen divatos trendek vagy a televízió hatása.

Sokan kábítószerhez nyúlnak, vagy függővé válnak, mert nem találják meg önmagukat.

Minden kábítószer, minden függőség a sikertelen keresés jele. Nekünk, embereknek, megadatott a kitartás erénye, hogy addig keressünk, amíg célhoz érünk. Ez azt jelenti, hogy addig kell kopogtatnunk, amíg bebocsájtást nyerünk. Aki újra és újra rossz helyen kopogtat, az nem találja meg, amit keres és függőségbe torkollik az útja.

Minden ember a saját játékát játssza az életben, de csak akkor elégedett, ha olyan játékot talál, amelyet érdemes játszani. Az életemnek vajon mi az értelme?

Mindannyian valamilyen szerepet játszunk az életben, legtöbbször anélkül, hogy ennek tudatában lennénk. Van, aki a kapzsi, nyereségvágyó ember szerepét ölti magára, van, aki a "világ rendőreként" erkölcsi apostol alakít. A legtöbb játék tisztán egojáték és csak érzéketlenséghez, butasághoz, diszharmóniához vezet. Ha olyan szerepet akarunk találni, amelyet valóban érdemes eljátszanunk, nem kifelé kell néznünk, hanem emlékeznünk kell, vagyis "befelé kell tekintenünk".

Valamikor - előbb vagy utóbb - feleszmélünk és szembesülünk azzal a feladattal, hogy valóban éljünk. Ennek módját senki sem tanítja meg az embernek. Az iskolában megtanulunk írni, olvasni, számolni, de arra sehol nem készítenek fel, hogy mit jelent az "életvezetés".

Az élet egy szerelmi kapcsolat AZ ÉLET és az ember között. Az életvitel kettejük kölcsönös egymásra hatása ebben a szerelemben. HAGYJUK, hogy vezessen az élet és VEZETJÜK az életünket - ez egy "páros tánc". Ezt a táncot nevezzük szerelemnek. Ha megértjük a "szerelem táncát", könnyen mozgunk az életben, harmonikusan, összhangban az élettel, melyet vezetünk és amely vezet bennünket.

Nemcsak saját lelkünk épsége fontos, hanem legalább annyira az is, hogy a lelkünk egyesüljön a világ lelkével. Csak akkor gyógyulhatunk meg teljesen, ha helyreáll ez az egység.

A Rigvédában az áll, hogy az embert is a világmindenséget és a természet egyéb birodalmait létrehozó anyagok és elemek alkották meg. Az egész világ rajtunk keresztül él, éppúgy, ahogy mi a világban élünk. Nem vagyunk elválasztva a világ lelkétől, annak ellenére, hogy külön testben élünk. Ha összhangba hozzuk a tudatunkat a világ lelkével, megtapasztaljuk minden létező egységét.

Sok ember szívesen áldoz pénzt és időt arra, hogy tegyen valamit a testéért, ápolja és fitten tartsa azt. Ez nyilvánvalóan helyes, de a tudatunk fejlesztéséhez képest másodrangú. Előbb-utóbb eljön ugynais a nap, amikor megválunk a testünktől, mint egy régi télikabáttól. A tudat azonban tovább él, hiszen az maga az ember.

Ez azt jelenti, hogy még az angyalok is meghajolnak az ember előtt, mert az angyalokkal ellentétben az ember képes fejleszteni a tudatát, aminek révén közelebb kerülhet Istenhez. Ez a bolygó a tanulás és a megismerés csodálatos iskolája: ki kellene használni, hogy azzá legyünk, amivé lehetünk - nem külsőleg elérhető eredmények révén, hanem a szívünk templomában.

Nem kell megalkotnunk a saját valóságunkat, csak fel kell ismernünk és láthatóvá kell tennünk. Ezzel "a magunk oldalára állíthatjuk" a valóságot és a siker elkerülhetetlen lesz.

A látszatok világában a jelenség az, ami "az élet színpadán" megjelenik. A dolgok nem olyanok, amilyennek látszanak. Alá vannak rendelve a tudatunknak, amely létrehozta őket. Sok minden készen, elraktározva áll tudatunk kincsestárában, arra várva, hogy előhívjuk, amikor elérkezett az idő. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindaddig, amíg a valóságunkat barkácsolgatjuk vagy orvosolgatjuk, messze van még az igazság.

Az önmegvalósítás azt jelenti, hogy felismerjük a saját valóságunkat és a szerint élünk - hagyjuk, hogy az énünk hasson rajtunk keresztül.

Gyakran teljesen helytelenül ítéljük meg a dolgokat, mert nagyon távol vagyunk a valóságtól. Azt tartjuk realistának, aki feltalálja magát a különféle helyzetekben, ismeri az embereket, a világot és jól informált. Ám abból, hogy egy ismert tájat képesek vagyunk leírni, még nem következik az, hogy tudjuk, milyen színekkel fessünk le egy új tájat tudatunk festővásznán. Munkálkodás helyett alkossunk!

Identitásunk elvesztése vagy gyengülése alapvetően felborítja a lelki összhangot. Ameddig azonban az észlelésünk kizárólag a testünkre és az egónkra összpontosul, addig nem érezzük a belső diszharmóniát.

A testnek, az egónak, a személyiségnek és az énnek alapvetően mások az érdekei. Ezek részben átfedhetik egymást, de szembe is kerülhetnek egymással. A testünk például fizikai kényelmet, az egónk visszaigazolást, az énünk pedig harmóniát és fejlődési lehetőséget igényel. Feladatunk az, hogy ezeket a látszólag szemben álló erőket megfelelően kezeljük és bölcsen irányítsuk. Ha finom érzékkel bánunk a bennünk keletkező ellentmondásokkal, elkerüljük önmagunk megerőszakolását és a diszharmóniát.

Nincs értelme, hogy valaki más útját kövessük, legyen az bármilyen sikeres. Önmagunkra kell hallgatnunk és meg kell találnunk a saját utunkat, hogy önmagunkat követhessük.

Isten nem ismétli önmagát: minden ember számára egyéni utat jelöl ki és egyedi sikerértelmezést ad. Az egyik embernek például a szép családi élet nyújtja a legnagyobb (lelki) sikert, a másiknak az egyedüllét magánya, elszigeteltsége és önmaga megismerésének lehetősége. Ahelyett, hogy perlekednénk, a sorsunkkal, fedezzük fel benne a jót, önmagunkban pedig azt az ékszert, amelyet Isten általunk akar csiszolni, ragyogóvá tenni.

Minden ember csak a maga (személyes) módján lehet sikeres. Mindannyiunk számára létezik egy személyre szóló út a sikerhez. Ha megtaláljuk és követjük, nemcsak sikeresek leszünk, hanem az életünk is beteljesül.

Jó, ha vannak példaképeink és nyomon követjük a sikertörténetünket. Közben azt is megfigyelhetjük, hogy miként játszik az élet és milyen kölcsönhatás alakul ki az élet adta "véletlenek" és az érintettek életcélja között. Ezek az életrajzok azonban nem jelenthetnek többet, mint egy-egy példát. Mindenkinek a maga útját kell járnia, hogy elérje azt, ami az ő számára - a lelkének és az énjének - a sikert jelenti.